Wortbrüchig II

szobrászat, írás, divattervezés, tanácsadás stb.

Wortbrüchig II

HozzászólásSzerző: Reisuto » 2010.01.17. 23:19

Elkészültem a Wortbrüchig második, befejező részével. ^^ Az első részt a Művészsarokban találhatjátok :3


III.

- Nocsak-nocsak, hát te is megfordulsz itt? Mi hír Lavande úrfiról? Igaz hát a pletyka, hogy papnak tért?
Gauthier-t kissé kínosan érintette, hogy a kicsi kocsma teljes pereputtya őt tüntette ki figyelmével a bájos Giselle asszony szavai után. Elhallgatott a gajdolás, sejtelmes pusmogásba fordult, bajszos férfiak méregették őt korsóik pereme mögül, bakfis leánykák fordították felé főkötős fejüket, és ő, úgy Isten igazában, meg akart halni.
Hányszor átkozta ilyenkor azt a napot, melyet annyit áldott, melyre oly szívesen gondolt vissza, a napot, mikor Lavande úrfi belovagolt a paripáján Gascogne-ba és azon nyomban le is fordult a nyeregből, bele a pocsolyába, és meg se moccant többé, hadi sérülés okán.
Ő volt az – bizony, a kis Gauthier, akkor csemete még – aki az ifjút bevonszolta az első fogadóba, és valahogy sikerült elmakognia, hogy lássák már el. Teltház volt, senki sem érdekelt volna, ha ez a nyolcszáz-méterről-is-párizsi ott múl ki, így Gauthier hátrahagyva a segédkezőmunkát a termőföldeken szorgosan ápolta…
Szeretett eljátszani azzal a gondolattal, hogy megmentette az életét meg ilyesmi, de hamar kiviláglott, hogy az úrfit a legkevésbé sem érdeklik a mély vágások a testén, annál inkább van valami probléma a tüdejével és azzal, hogy hetek óta egy falatot sem bírt enni.
Sosem vágyott nagyobb dicsőségre, mint amikor az ifjú úr szolgálatába fogadta őt, és három pengő aranyért (hoppá!) megvásárolta őt a szüleitől, feltette lovára, és uccuberek, nádak, erek, Párizsba vitte magával, a sürgő-forgó nagyvárosba…
… és különösebb bejelentés nélkül egy hónapra rá már La Rochelle-hez hurcolta őt a kedves úr, ahol mentette az irháját és szűkölt a sátrakban a többi cseléddel, míg gazdáik hősként vívtak a hugenották ellen.
Mellékes.
Most szerette volna, hogy ha akkor egy ágyúgolyó az égnek repíti a sátrat, amiben meghúzta magát, vagy ha, Uram bocsá, Lavande úrfit az a lövedék… na azt azért nem, de mindenesetre miért is nem választott magának más cselédet, annyi jobbágylegény van a világon!
És ha már így döntött, akkor miért, miért neki kell vacsoráért caplatnia? Miért nincs egy hadseregnyi szolga, mint a király udvarában? Lavande úrfi úgy is úgy fest, mint egy herceg, megérdemelne egy fejedelmi rend bérest… no persze, ez is <i>annak az úrnak a hibája.</i>
Lavanda úrfi – általában – maga járt a kocsmába, Gauthier legfeljebb elhozta onnan. Hébe-hóba ha őt küldte le ebédért, ünnepnapokon, de amikor ez megesett, akkor nem faggatták, de nem ám, legfeljebb pár illatos levélkét kellett (kellett volna) kézbesítenie, meg cimborás üdvözletet.
Erre most itt van, és mindenki őt nézi, és kérdezik… mit is?
- Tessék? – hebegte.
- Fenét lett pap! – pörölt egy szabad szájú lányka a konyhából, ahogy előjött és tenyerét zsíros köpenyébe kente, Gauthier orrát tömény fűszerek és sertéshús szaga csapta meg. – Nem ám! Legfeljebb a Mennyben! – Gauthier-hez fordult: - Feldobta a talpát, igaz-e?
- Hova…?
- Hova gondol! – vágta rá egy úr, és mélyet húzott borából. – Holt ember tár jár őrködni?
- Mintha járna! – kacagott fel egy kisebb csoport. – Idáig rendszeresen tiszteletét tette Tréville úr palotájában, ha beteg volt, ha alig állt a lábán, akkor is, lelkes ifjú az, no de most? Mi lelte? Ki látta?
- É… él… - nyöszörgött Gauthier, mire sajnos ismét csönd lett. – És… és igazán nem hanyagolja a szolgálatát. Tényleg, Tréville úr maga feddte meg, régen, emlékszem, vasárnap volt, és csirke és… mondta, hogy igazán felesleges… meg hogy nyugodtan pihenjen… ő meg… a barátjával… szóval most azzal az úrral… szóval vele szokott lenni… igazán nem probléma… mármint…
- Milyen barát, milyen úr? – csillant valamiféle csalfinta láng Giselle asszony zöld szemében. – Meséljen, picinyem, meséljen!
- É… én engem ebédért küldtek…
- Üljön csak ide, oda se neki, küldöm az ebédet, úgy sem lesz meg egyhamar…Jeanne, a konyhába! Igen… kivel barátkozik?
- Azzal… az úrral…
- Csak nem Cerberosszal? – kapta fel a fejét egy fehérnép. – Láttam vele sétálni a minap! Azt hittem, párbajra igyekeznek oly nagyon. Barátok? Az ember azt hinné, egy muskétás és egy gárdista ki nem állhatja egymást!
- Én ki nem állhatom Cerberoszt, pedig nem vagyok muskétás – dünnyögte Gauthier, és baljósan meghúzta az elé rakott sört.
- Jól van angyalom – gügyögött Giselle. – És mi dolga van ezzel az úrral?
- Beszélgetnek.
- Hadititok?
- Nem tudom – rázta meg fejét a fiú. – Csukva van az ajtó.
- Az ajtó alatt rés, az ajtón kulcslyuk, hiszen maga cseléd, na ne mondja már, hogy nem tudja.
- Igazán nem tudom. Elküldenek… kóborlok az utcán, meg… Gérard úrfi… - ezen a ponton elpityeredett.- Az uram alighanem meg akar szabadulni tőlem. Elsőnek azt mondta, hogy ez a Gérard úrfi, akivel együtt szolgál, inast keres, segítsek neki, de már többet vagyok a jó Gérard-nál, mint otthon. Nappal ott lebzselek, Lavande úrfi alszik, aztán megérkezik az a szörnyű ember…
- Szörnyű?
- Cerberos egy sátánfattyú – visított föl egy anyóka. – A bíboros úr bizony egyenesen a pokolból szalasztotta, megszelidítette és most őt szolgálja! Ilyen ember ez a mi bíborosunk.
- Sosem láttam. Külleme?
- A haja ősz – magyarázta gyorsan egy lányka -, de az arca nagyon fiatal, lágy, szép metszésű, mégis riasztó. A szemei… nagyon furcsák, és magas is.
- Cerberos… ez a neve?
- Becenév az, a pokol kutyáját hívják így. Senki sem tudja, valójában hogy hívják. Azt sem, honnan jött. Egyszerre csak itt volt. Együtt jött haza a bíborossal, amikor a hugenották ellen küzdöttek. A kiképzőtisztje.
- Szóval ez a rettenetesen szép fiatal öregember bitorolja most az úrfi idejét, és ő ezért már be sem kukucskál a kedvenc kocsmájába? – biggyesztett Giselle, és várakozóan nézte Gauthier-t.
- Nem tudom – rázta meg a fejét a fiú, és elpirult. – Fogalmam sincs. Lehet, hogy tanul tőle… ha már annyit beszélgetnek… gondolom, sétálni is szoktak, sáros néha a cipője… nem tudom…
- Bezzeg ha én lennék a cselédje, azt is tudnám, van-e anyajegy a püspökfalatján!
Erre nagy hurrogás támadt, Gauthier pedig kiköpte a sört.
- Mintha így nem tudná, mintha így nem tudná! – kántálták a lányok, Giselle pedig kacéran felvonta a szemöldökét, és nem sietett eloszlatni a félreértéseket.
Gauthier sem. Csendben szárította ingujjávval a kiömlött italt, és megpróbált visszaemlékezni arra az alkalomra, amikor a szép Giselle asszony legutóbb náluk járt.
Igen, pár hónapja sincs. Nyár volt, párás hőség. Pitymallott a hajnal, amikor a kis ház csendjét izgatott kopogás hangja verte fel. Mint egy vergődő madár tusája, kétségbeesett, törékeny kopogás, asszonykéz műve, ez kétségtelen. Hófehér alabástromkezek…
Összefüggéstelen reggeli gondolataiból Lavande úrfi jól irányzott mozdulata zökkentette ki, amivel hozzávágott egy nagyon kemény kötésű könyvet az ágyból.
- Rohanj ajtót nyitni – dörmögte és átfordult a másik oldalára.
Gauthier-nek semmi kedve nem volt kimászni a vackáról, így pimaszul visszafelelt:
- Ez női kopogás. Én aztán be nem engedem a szeretőjét.
Lavande úrfi erre valósággal kivetődött az ágyából, menet közben hálóinge fölé kapott egy köntöst, fél lábbal beugrott egy papucsba, és míg igyekezett haját coffba fogni, a parkettán csúszva az ajtó elé ért.
Feltépte, és a kétségbeesett arcú Giselle asszony valósággal beáramlott.
- Bocsásson meg, hogy így megzavarom reggeli nyugalmában – pihegte az asszony, hogy keblei hullámoztak a merész blúzocska alatt -, de üldözőbe vettek… rablók…
- Rablók! – kiáltott fel Lavande úrfi lelkesen, és az első kezébe eső fegyvert (melyek szanaszét hevertek a házban) megragadva már robogott is volna ki az utcára, ha Giselle vissza nem húzza köntösszíjánál fogva.
- Kérem, maradjon velem!
- De a haramiák…
- Már kétségkívül elmentek, kedves uram… - rebegte a hölgy, de innentől hiába is rebegtette a szempilláit, hiába is tereferélt és villogtatta a bokáját szemérmetlenül, Lavande arcáról letörölhetetlen volt a gyermeki, durcás csalódottság.
Egyszerűen nem tarthatott számot az úrfi érdeklődésére onnantól fogva, hogy nem volt többé bajba jutott hölgy. Egyszer csillant érdeklődés a férfi szemeiben, amikor Giselle szóba hozott valamiféle színdarabot, amit a vásári komédiásoktól látott, de mivelhogy a történetre nem emlékezett, Lavande ismét az ebédlőasztalkán helyet foglaló vázának szentelte figyelmét.
Udvarias volt, persze. Giselle joggal hihette, hogy esélye van kegyeit birtokolni és joga van azokat bitorolni, olyan törődőn, olyan érzékenyen, olyan tiszteletteljesen bánt vele a testőr. Sziporkázva, hevesen búcsúzkodva, olvadozva távozott. Lavande úrfi hajbókolt, ám ahogy betette utána az ajtót, mélyet sóhajtott. Fáradtnak és elgyötörtnek látszott, szenvedő képpel fordult Gauthier felé, ahogy hátát a falnak vetette, és suttogóra vette hangját:
- Úgy főz, mint egy angyal, a borán érzem a szőlő minden zamatát… de Máriámra, mit tegyek, ha olyan rettenetesen untatnak a műveletlen asszonyok!
Gauthier pontosan emlékezett mindezekre, tekintve, hogy élete egyik legszebb napja volt. Hiába pletykálkodtak, tréfálkoztak és találgattak most körülötte a nők, hiába nevetett Giselle asszony azzal az érzéki, rekedtes kacagással, ő csak törölgette a sört a pultról, és titkos mosolygással somolygott.
Nem tudják… nem tudják…
Lavande úrfi egyszerűen nem tud szerelmes lenni.
Ember egyszerűen nem való hozzá – talán egy égi lény érthetné csak meg…
Gauthier epekedve és elbűvölten felsóhajtott.


- Cerberos, ne maradjon le!
- Könnyű azt mondani!
Lavande derülten felkacagott.
Derült, őszi nap…
Rohanás, hegynek fölfelé, szabadon…
- Mi értelme ennek? – dünnyögte Cerberos. Ő a maga tempójában szeretett haladni, kezeit hátul összekulcsolva andalgott a domb ösvényén, Lavande pedig lelkesen, könnyedén szökdécselt körülötte, elillant, visszatért, mint egy… pillangó.
Annyira könnyű lenne letépni a szárnyait.
Cerberos összehúzott szemekkel szemlélte a férfi ugraburgálását, majd hirtelen visszafordult.
Párizs csak egy távoli, elmosódott sziluett.
Felszegte fejét, a szélbe szimatolt.
Emberek nem járnak erre…
- Min mereng úgy? – törleszkedett hozzá Lavande, szemei derültebbek voltak, mint az égbolt. – No? Csak nincs valami baj?
A valkűr némán figyelte őt. Lassan megsimította arcát, szinte hitetlenkedve. Lavande örömmel dörgölőzött a hófehér kézhez, majd belecsókolt és felkacagott.
Milyen puhák az ajkai…
- Na jöjjön, már nincs sok hátra! – ragadta meg a csuklóját, és futott, futott tovább.
Amikor felértek a csúcsra, kitárta karját.
A szél szabadon simította testét, elfúlva kapkodta a levegőt.
- Milyen gyönyörű! Hát lehet valami ennél is szebb? Maga és én, ebben a magasságban… látja még a lovainkat?
És kimenekültünk Párizsból és senki nem látott minket, csak a lágyan parázsló őszi Nap az égen…
- Ne nézze – suttogta Cerberos, hátulról magához karolva a férfit, szemeit eltakarva. – Ne nézzen semmi mást… nagyon irigyel minket az ég. És az a város…
Az ajkai a fülemnél…
Lassan lehúzta magához a fűbe. Lavande boldogan elterült a puhán hullámzó pázsiton, engedelmesen lehunyva tartva szemeit. Kezével megkereste Cerberos kezét, és erősen megszorította.
- Egy napon talán elrabolják tőlem… elragadja…
- Miket beszél? Itt vagyok, Cerberos.
- Nincs. Maga az égben jár. Maga nem figyel rám. Maga nem értheti…még a nevemet sem tudja, az Ég szerelmére! Mit akar tőlem? Miért nem hagy magamra? Miért nem hagy elmenni?
Lavande felnyitotta a szemeit. Cerberos felült, és gyűlölettől lángoló szemekkel nézte Párizst.
Mintha a város lángot fogott volna, parázslott minden, a vérvörös levelek, a fények, és elhamvadt bizony minden, ami megmenthetett volna.
Nem bírtam megszólalni. Magam is féltem attól, amit mondani készültem.
Ahogy ott ült, annyira törékenynek tűnhetett volna, sápadt, bús arcával, lágy ajkaival, melyeknek nyoma még a füleimen égett, kezének melegét még éreztem kezemmel.
Minden porcikáját éreztem, bármilyen távol is volt tőlem, minden rezdülését, lélegzetvételét és szívének dobogását, mely annyival gyorsabban és zaklatottabban vert, mint egy ember szíve.
- Mondja, Lavande – suttogta, és én úgy megörültem, hiszen ritkán szólított nevemen -, mondja, ön… szeret engem?

A testőr lehajtotta a fejét.
- Igen – suttogása nem volt hangosabb, mint a körülöttük susogó balzsamos szél.
- Szeret? – nézett hátra válla felett Cerberos. – Miért? Mit szeret bennem annyira?
Lavande felnézett. Könnyek ragyogtak arcán, ajkain különös, beletörődő mosoly játszott. Cerberos láthatólag nagyon meglepődött – szólt volna valamit, de Lavande nem hagyta.
- Miért? Miért szerelmes annyira a víz az égboltba, hogy tükörképét mutatja, hogy meglássa benne ragyogását? Miért? Miért…szeretem minden tulajdonságát, miért magasztalom gyűlöletességét, miért imádom minden lélegzetvételét, mozdulatát, miért bűvöl úgy a tekintete, miért hordom szívemben arcképét, miért vágyom önt oly átkozottul, oly kárhozottul, miért akarom annyira magaménak s annyira szabadnak, miért kísért minden álmomban? Miért – miért szeretem úgy a hangját, ezt a szélszót, mi egyszer élesen belémvág, máskor lágyan simít, miért szeretem beszédmódját, történeteit, miért őrülök meg az olyan apróságaiért is, mint az a kis vágás ott az arcán, és miért van az, hogy az erényt s a hősiességet tartottam fontosnak, szerelmemnek pedig hazámat s Istenemet, örömmel meghaltam volna ezekért – de önért pedig örömmel életben maradnék, mert amíg velem van, vagy magam mellé képzelhetem, van miért? Istenemre, jó uram… ha tudja, hogy miért, akkor nosza, ki vele, mert én bizony nem tudom, pedig erősen érdekelne!
A valkűr felkacagott – fagyos, száraz kacagással, majd fejcsóválva nézett Lavande-ra, és közel hajolt hozzá, olyan közel, hogy a testőr nem győzött elpirulni:
- Ne bámuljon így…
- Azt hiszi, nem tudok válaszolni? – villantotta ki éles fogait Cerberos. – Miért? Amiért egy valkűr beleszeret egy emberbe – azért, kicsi fiam, mert maga egy megátalkodott idióta…
- … ahogy ön is - mosolyodott el Lavande.
Éjszakai égbolt, szemeid, csillagtalan éj, szemeim, és az éjszaka…
….beteljesedett.

Ajkaik öntudatlanul találtak egymásra, és fagyosan felkacagott a szél, győzedelemittasan üvöltött, ahogy ők hátradőltek. Zúgott és mámorosan szaggatta a leveleket, lecsupaszítottan és édes kifosztottságban tárták fel magukat az ágak. Égbe kapaszkodó ujjak lassan elernyednek, piruló levelek zuhannak, gyökerestül kifordul a természet.
- Szélszó…


- Vigyázzon már magára, kisfiam!
- Bocsánat! – szabadkozott Gauthier, ahogy az ebédtálcát egyensúlyozva robogott át Párizs utcáin. A teringettét, mennyi ideig szóval tartották, milyen lassan adták ki az ételt!
Mennyi idő telhetett el?
Dübörgött föl a bérház lépcsőin, lélekszakadva próbálta kinyitni az ajtót.
Lavande úrfi kiabálni fog, az az úr meg biztos elereszt majd valami gúnyos megjegyzést arról, mennyire haszontalan cseléd vagyok… a mindenségit…
Kétségbeesett zavarában alig tudta kitárnia az ajtót, és amikor végre sikerült, arccal előre zuhant a konyhába:
- Megérkeztem, ne tessék… monsieur?
Benézett minden szobába.
Szólongatta.
A ház üres volt.
- Hol lehet…

… a hegycsúcs tetejét lassan elmossa az alkony.
- Indulnunk kéne – suttogta Lavande.
- Megbánta?
- A legkisebb mértékben sem, és higgye meg, a legszívesebben örökre csak így szorítanám önt magamhoz. De indulnunk kell…
- Látja, magának parancsolnak. A Szószegőnek többé nem. Csak nem a lelkiismerete szólongatja? Csak nem?
- Aggódom Gauthier miatt… elküldtem ebédért…
- Szóval a lelkiismeret? – könyökölt fel Cerberos, ennek következtében hegyes könyökét beleállította Lavande vállába.
- Ááá! – adott hangot nemtetszésének a férfi.
- Remélem tudja… - húzta végig hegyes körmű ujjait mellkasán Cerberos -, hogy az angyalokkal ellentétben, nekem van nemem.
Lavande egy keresetlen altesttáji pillantásra méltatta szeretőjét.
- Nem mondja. Vettem észre.
- Ön egy férfival szeretkezett.
- Tudom.
- Nem bánja?
- Maga… más.
- Nem, Lavande, nem vagyok más. Semmiben sem vagyok más.
- Mit törődik maga ezzel…
- Mert maga törődni fog vele – érintette meg a keresztet a férfi nyakában. – Mikor az este imára kulcsolja a kezeit, mit fog mondani neki? Megköszöni szerelmünket, vagy a bocsánatáért könyörög? Ahogy fölénk borul ez az ég, a kegyes atya tekint le önre, vagy a bosszúálló Isten? Mit gondol, jó uram?
- Nem vagyok teológus. Nem tudom, mi bűn, mi nem. Én szerettem volna… tiszta maradni. De… hogy lehetne romlott valami, ami ennyire… áldott? Hiszen a szerelem…
- A sátán is angyal volt. A Fényhozó. Ön szerint nem ragyog?
- Kérem…
- Szeretné, hogy feloldozzam?
Lavande felnézett rá. Egy istenség, ki csillagfényben fürdik… teljes valójában…
- Nincs feloldozás, Szélszó. Bűn van. És ha ez valóban bűn, hát én vállalom önért.
Micsoda fájdalom… ez a fájdalom.
Olyan őrülten akartam… hogy ne higgyem el egyetlen szavát sem.
Hogy szerelmünk sérthetetlen és elpusztíthatatlan legyen.
Néztem őt, és nem számított, nem számított semmi, annyira nem volt e világba való.
Bűnt követ-e el a művész, mikor átadja magát az alkotásnak?
A pap, mikor eggyé lesz hivatásával?
Wortbrüchig nem csak a szeretőm volt, nem csak a férfi, akit úgy imádtam, hanem az eszmém és a mániám.
Ha nem lehetek vele eggyé… elvesztem volna.
Mindegy volt, ez az egyesülés hogyan megy végbe. Voltaképpen lényegtelen.
Oda akartam adni magam neki, és azt akartam, hogy ő az enyém legyen.
Nem vettem tudomást semmiről és senkiről, csak róla.
Csak ő számított, egyes-egyedül.
Inkább kitéptem volna a szemeimet, mint hogy meglássam ennek a léleknek a sötétségét.
Istenem… nem akartalak megtagadni.
És szeretném azt hazudni, hogy nem is tettem, hiszen Atyám vagy és én gyermeked.
Volt a világ, Mennyel és Pokollal és Földdel, és voltunk mi, a Szélszó és én, az Édenkertünkben.
Végtelen makacsságom és büszkeségem pedig azt hitte – azt akarta hinni – hogy semmiféle angyal a karddal… ki nem űzhet onnan minket.

Cerberos fanyar mosolygással csóválta a fején.
- Oldozza fel a naivitása, gyermekem. Adja rám a ruháimat, és már indulunk is.
- Ilyen szépségnek ilyet kérnie bűn.
- Egyetlen enyelgő szót se a külsőmről! Kíméljen meg az epekedő évődésétől és ettől az elvarázsolt tekintettől! Fáradt vagyok, ezért kérem önt. Ha közben gügyörészni merészel nekem és lágyan becézget, én most azonnal itt hagyom!
Lavande elvigyorodott:
- De kankalinom…
- Ugye tisztában van vele, hogy ön jelenleg azt próbálja nevetségessé tenni, ha valaki egy növény nevét viseli? – kérdezte Cerberos fagyosan, Lavande pedig volt szíves hozzávágni az ingét.
- A levendula egy nagyon is férfias növény!
- A levendula a törékeny halál illata. Mondhatatlanul zavar, hogy ön a nevét viseli. Nem fogom engedni, hogy ön meghaljon. Nem adom oda a végzetnek… nem veheti el…
- Nem is fog… nyújtsa a kezét, úgy. Mert amikor meghalok – hoppá, kissé gyűrött lett -, akkor is önnel leszek.
- Remélem nem veszi komolyan a Valhallát meg a szivárványhidat. Mindenesetre, magamnál fogom tartani a lelkét. Mindörökre. Bár a fenébe is… igazán értékelném, ha a teste is az enyém lehetne. Mindig, újra és újra.
- Hát még sem voltam teljesen ügyetlen?
- Látta az arcomat közben?
- Mi az hogy.
- Akkor tudja a választ. Belőlem nem fog bókot kicsikarni, főleg, hogyha ilyen ügyetlenül segíti rám a nadrágomat.
- Engem a cselédem öltöztet…

Lódobogás az utcán szívütemre, kapu alatt elsuttogott szavak. Gauthier hirtelen fölriadt. A leolvadt gyertya viasza lustán csordult, a láng tompa lobogásában eltorzultan magányosnak tetszett a szoba.
- Monsieur? – suttogta a fiú, és megdörgölte a szemét. Mennyi lehet az idő…? Sötét az égbolt…
Otthonos nyikorgás, léptek a lépcsőn. Felpattant ültéből, az ajtóhoz rohant, megfeszülve várt.
Na most…
- Monsieur!
- Gauthier – lépett be Lavand. Mosolya fáradt, haja kócos, tekintete révedező.
És a nyomában… mint egy árnyék… eleven árny, ragadós feketeség, az a férfi. A bőre furcsán fénylett a sötétben, szemei világítottak.
- Ugye nem aggódtál?
- Az úr meddig marad itt? – sziszegte Gauthier. – Csak hogy készítsek-e neki fekhelyet.
- Megoldom, köszönöm – vigyorodott el Cerberos. Éles fogak, éles hang, éles körmök, metsző tekintet, jéghideg, borzongató, iszonyatos férfi…
- Megmelegítsem az ebédet…?
- Föl se tűnt, hogy nem ettem egész nap… de furcsa – merengett Lavande. – Ön esetleg harapna valamit? Nagyon finom…. Mit is hoztál, Gauthier?
- Harapnék valamit, de majd azt is … megoldom.
- Nem evett semmit? – keseredett el az inas. – Aztán majd megint jól elájul! Uram, az egész város aggódik önért! Az ivóban is… Giselle asszony… nem nézik jó szemmel, azt hitték, papnak tért vagy meghalt… legalább az egészségére…
- Semmi baja az egész-
- Az urad most elfoglalt, kisfiú – hajolt le hozzá Cerberos. Az illata… sós, mint a tengervíz, mint a vér. – Egészségügyi sétát tettünk a hegyekbe. Gondját viselem, ne félj. És hidd el, ha harcra kerül a sor, nem fog meghátrálni. Díszőrségre feleslegesen pazarolja az idejét.
- Figyelj, Gauthier, át tudnál szaladni Gérard-hoz? Kölcsönkért tőlem egy könyvet…
- Nagyon késő van…
- Még pont odaérsz, az éjszakát ott töltöd, hazaindulsz…
- De monsieur…
- Ha az urad, akkor engedelmeskedj – villant rá Cerberos tekintete.
Lavande térült-fordult, és benyomta Gauthier kezébe az első könyvet, amit talált.
- Ez az, amiről beszéltem korábban. Indulj, de várj, egy köpenyt azért vegyél fel, hideg van…
Nézett rám. A gyermek szemeivel, tudta, hogy hazudok neki, és elfogadta. Semmit sem változott ettől tekintetének ragyogása.
A máskor oly engedetlen, oly hisztérikus Gauthier a hóna alá csapta azt a könyvet, a vállára kanyarított egy köpenyt, és ment.
És mi kettesben maradhattunk, felvázolhattuk Édenünk a falra…
Málló-foszló, önző Éden…
Mit számít, ha boldogok voltunk?
Valakinek könnyeznie kellett érte.
Mit számít, mit értünk el, mikor a harcban túl sok minden veszett oda?
Sokszor visszagondolok ezekre a napokra, és erre a napra különösképpen, amikor őszbe fordul az idő és felzúgnak ismét a záporok, melyek oly otthonosan verték az ablaküveget, ahogy egymás karjaiban hevertünk az ágyamon.
Emlékszem a testének a melegére, a bőrének az illatára, minden mozdulatára, de a miértek elmosódnak előttem, csak a hangját tompán hallom, a szél zúgásában, újra és újra.
Állok most az esőben, csak állok, de nem mossa el ezeket az emlékeket, melyeket annyiszor áldoztam már égnek, földnek.
A szív sebe sosem heged, liliom szirmai könnyekként hullanak.
Mea Culpám magányos vallomásként zeng most.
Bizonyára örülne, ha hallaná, Szélszó.
Bizonyára örülsz, mert biztos vagyok benne, hogy… hallasz.
Avatar
Reisuto
 
Hozzászólások: 426
Csatlakozott: 2009.07.13. 19:58
Tartózkodási hely: Budapest

Re: Wortbrüchig II

HozzászólásSzerző: Szikra » 2010.01.19. 22:35

*suttog* Sorba rendezed nekem, kérlek?

*sóhajt*
Szép. Megérte rá várni két, nem három napot... Nyugodtan fekszek le, a szél szavaival a fülemben.
A lepke akkor sem siet, ha üldözik.
Avatar
Szikra
 
Hozzászólások: 506
Csatlakozott: 2009.08.30. 21:18
Tartózkodási hely: Félálomban

Re: Wortbrüchig II

HozzászólásSzerző: Miena Yuki » 2010.01.20. 00:38

Kezd tisztulni a személyiségek pontos vonása; nagyon tetszik a történet. A fogalmazásmód pedig végképp.
Avatar
Miena Yuki
 
Hozzászólások: 318
Csatlakozott: 2009.08.23. 17:08
Tartózkodási hely: A monitorra tapadva

Re: Wortbrüchig II

HozzászólásSzerző: Reisuto » 2010.01.20. 17:57

Szikra: Teljesen zokni vagyok. O___O Ha sorbarendezés alatt a történetek sorrendjét érted, akkor... nincs nekik. Tarantino-féle időkezelés, sikeresen ugrálok össze-vissza. ^^; A Wortbrüchig cselekménye a legkorábbi, de Lavande már BJD-korában mereng erre vissza, jópár(száz) évvel később.
Az Üveg a Wortbrüchig után játszódik, az után következik Az órák visszafelé járnak, aminek viszont van egy előzménye (sőt, jó sok), amiket viszont még nem töltöttem fel.
(Ööö... erre gondoltál? ^^)
Nagyon köszönöm, hogy elolvastad *ölel*


Miena Yuki: Juj, elolvastad :fan: Köszönöm szépen - és nagyon örülök, hogy tetszik. ^^ Azt hiszem, a személyiségük akkor fog teljes mélységükben/magasságukban megnyílvánulni, amikor maj ditthon tudhatom őket. :3
Avatar
Reisuto
 
Hozzászólások: 426
Csatlakozott: 2009.07.13. 19:58
Tartózkodási hely: Budapest

Re: Wortbrüchig II

HozzászólásSzerző: Sugjokuchi » 2010.01.21. 20:30

Jééj végre. :D Annyira jól írsz, imádom a stílusod.
Most döbbentem rá, hogy mennyire álmos vagyok. Asszem muszáj lesz még egyszer elolvasni a végét... ^^;

Gyűjtésben: Luts KDF Aru ~ Lilianne Felicia Mimir
No way to Heaven
Avatar
Sugjokuchi
 
Hozzászólások: 581
Csatlakozott: 2009.12.03. 18:03
Tartózkodási hely: Otthon

Re: Wortbrüchig II

HozzászólásSzerző: Reisuto » 2010.01.21. 20:57

Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszik ^///^ És hajrá! :D
*fáradtan nem lehet olvasni. egyszerűen nem.*
Avatar
Reisuto
 
Hozzászólások: 426
Csatlakozott: 2009.07.13. 19:58
Tartózkodási hely: Budapest


Vissza: Egyéb Kreatív Munkák

Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég

cron